Az árvaság vak rémület.

Büntetés a felnőtt élet.

A sorsomat most hogy vonszoljam én,

egymagam?

Egy láthatatlan villanás

nem vezet már kézenfogva az éj sötét

és félelmes ölén.

Most hogy nőjek fel én?

A kérdés csak az:

Az árnyékom hogy lépjem át?

A sorsom ellen mit tegyek?

Hogy törjek szét egy glóriát?

És felnőtt már is hogy legyek?

Kérdezni hogy kell annak,

ki sejti önmagát?

És hogy lesz szabad,

ha a saját árnyát sosem lépi át?

A szép üveggömb összetört,

nem véd többé gyermek álom

És száz cserép közt sebzett szívvel állsz

tétován.

Ha rád zuhan egy zord világ,

hogy bírnád el gyönge vállal?

Átkozódhatsz

senki nem felel, de érzed: menni kell.

A kérdés csak az:

Az árnyékom, hogy lépjem át?

A múlttól búcsút hogy vegyek?

Hogy törjek szét egy glóriát?

Miért bánt a lelkiismeret?

Hogy száll az ember,

ha földrerántja önmagát?

És hogy lesz szabad,

ha a saját árnyát sosem lépi át?

Félelem, mely fojtogat

Súlytól görnyed vállam

Faggatózó csend gyötör,

és nincsen válasz arra, hogy miért?

Rejtőzködő szemek

mégis tudom követ

az árnyékom követ,

és érzem, hogy egy napon elpusztít még!

Kérdezni, kérdezni, kérdezni hogy kell?

Nézd, hogyan lépjem át?